Nélkülük, Vele!

2013 március 19. | Szerző: Rácz Gabriella |

Már olyan régóta készültem rá. De mindig csak halogattam, pedig tudtam, hogy rajtam kívül senki nem fogja megcsinálni. Tulajdonképpen nem nagy dolog. Egy tároló rendberakásáról volt szó. Valahogy utálok a múlt-ban kotorászni, mert fénysebességgel jönnek elő az emlékek, amelyek marcangolják a lelkemet, és olyan nehéz úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Pedig megtörtént. Pedig nagyon is létezett az a múlt, a családom múltja. Valójában nem is akarok úgy tenni, mintha nem lettek volna, ezért folyton (mások idegeire menve) beszélek róluk, mert ha nem tenném, úgy érzem, nem is lettek volna.

Az évek óta ott porosodó zsákok kibontásánál (bizton állíthatom, hogy amit 4 éve nem keresel, arra nincs szükséged), hirtelen megcsap anya ruhájának illata, és igen most is, mint mindig rádöbbenek, mennyire tündéri ízlése volt, és elkezdesz filózni: Kidobjam? Ne dobjam? Aztán kinyitsz egy másik zsákot, és az  Édesapád sáljába temeted az arcodat. Hogy a fenébe kell ezt csinálni? Hogy a fenébe kell ezt úgy csinálni, hogy MOST ne őrüljek bele? Aztán mérhetetlen erőt gyűjtesz, és kidobálsz MINDENT!

Aztán jön a megkönnyebbülés érzése, aztán a megkönnyebbülés bűntudatot szül. Ismerős?

Biztosan sokaknak nem, de egyet bizton állíthatok: az ” Á! Az csak a testük volt!” mondatoktól már lassan az idegösszeropi tüneteit produkálom. Mi az, hogy CSAK?! Az a test adott nekem életet, az a test simogatott, ringatott engem, és igen azok a szempárok voltak nekem a világ összes biztonságát jelentő kapaszkodók. Mert nem keltek ábrándokat, rohadt egy érzés rádöbbenni: most már óriások között játszol.

Olyan különleges érzés, hogy egy életen belül volt egy Velük töltött szakasz (amit azóta is hiába keresek, sehol sem találok), és van egy “Nélkülük szakasz”, amiben hosszú ideig elvegetálsz úgy, hogy mások észre sem veszik. Dolgozol, teszed a dolgod, és a feldolgozás pillanatait csak Te éled meg.

Talán hiba volt elindulni a spiritualitás útján. Mert nem alfában, hanem bétában szeretek lenni. Nem azzal akarom eltölteni az életem, hogy vajon mi lesz “odaát”, hanem (igen az egómmal) nagyon is itt szeretnék élni az anyagban. A sarki közértben,  a  kocsimosóban, lábat szőrteleníteni a fürdőkádban. Nem akarok mosódiót és szoda-bikarbónátot használni a mosógéphez, hanem kifejezetten ragaszkodom a macis öblítőhöz , és kézzel kifőzött szappan helyett, a tusfürdőhöz.

Utolsó zsák. Igen, Anya ruhái ismét. Kuka. Hiába is ajándékoznám oda egy hozzá hasonló alkatúnak (talán illendőségből elfogadná,de aztán úgyis megszabadulna tőle), szóval hiába is ajánlanám fel egy ismerősnek, nem hordaná, mert egy kiadós főzőprogram után is rettegne  a ráktól, hiszen a REZGÉSEK! (baromság!)

Ja! A lényeg: elfelejtettem leírni, hogy mindezt nem egyedül csinálom. Ahhoz nem lett volna erőm. MOST nem! Mert egy melegbarna szempár, aki elmagyarázta nekem a “tutit”, mely szerint az a sokak által mondott szöveg: hogy a jelenben kell élni, és felesleges, értelmetlen a múlttal foglalkozni, BAROMSÁG, a tároló ajtajának becsukása után megfogja a kezem. Nem tudjuk (és nem is akarom) a múlttal kapcsolatos eseményeket meg nem történtté tenni, a testünk, az agyunk, az összes sejtünk őrzik a múltunkat, ha akarjuk, ha nem, és hatást gyakorolnak a jelenünkre!

A jövőbe vetett bizalom segít helyére tenni a múltat ( a lakat záródik az ajtón), hogy a jelenben (újra) ÉLHESSEK VELE. 🙂